Mikor kértél utoljára segítséget valakitől? Tudjuk, hogy néha nagyon nehéz, de fontosabb és természetesebb folyamat, mint gondolnád.
Sokunknak talán nagyobb pillanatok jutnak eszébe – például egy fuvar a repülőtérre vagy egy személyes probléma megbeszélése -, de kiderül, hogy a segítségkérés (és a segítség elfogadása) olyan hétköznapi dolog, hogy talán észre sem vesszük, milyen gyakran tesszük. Például megkérhetünk valakit, hogy adja át a sót a vacsoránál, vagy nyissa ki az ablakot, hogy friss levegőt szívhassunk.
Kérhetsz segítséget!
Valójában egy új tanulmány nyolc kultúrában – az Egyesült Királyságtól és Lengyelországtól kezdve Ecuadoron át Ghánáig – azt találta, hogy az emberek hárompercenként kérnek segítséget – és általában meg is kapják azt.
Ezek az interakciók, ha naponta több tucatszor vagy még többször megismétlődnek, azt mutatják, hogy az együttműködés és a segítőkészség a társadalmi szövetünk része. „A társadalmi valóság az ilyen apró pillanatokból épül fel” – írja Giovanni Rossi, a UCLA docense és szerzőtársai.
A Scientific Reports című folyóiratban idén megjelent új tanulmányban a kutatók a mindennapi társas interakciókban előforduló segítségkéréseket vizsgálták. A résztvevőket különböző interakciók során filmezték le, például közös étkezés, beszélgetés vagy közös tevékenység (például főzés vagy játék) közben.
A kutatók összesen 363 embert figyeltek meg, olyan helyszíneken, mint családi házak, egyetemi kampuszok és vidéki falvak. A szakemberek arra törekedtek, hogy nyugati és nem nyugati országokból származó résztvevők is részt vegyenek a kutatásban, hogy ellensúlyozzák, hogy számos vizsgálat csak a gazdag, iparosodott társadalmakban élő résztvevőket vizsgálja. A következőket találták.
Mindenkinek szüksége van rá
A segítségkérés meglehetősen gyakori. A rögzített társas interakciók során átlagosan két-három percenként egyszer kért valaki segítséget (akár szóban, akár nonverbálisan, például egy szükséges tárgy felé nyújtva vagy mutatva). Az elemzett videofelvételeken összesen 1100 alkalommal jelezték az emberek, hogy segítségre van szükségük. A kutatók megállapították, hogy az emberek általában segítőkészek voltak a kérésekkel szemben – körülbelül háromszor nagyobb valószínűséggel segítettek valakinek, minthogy figyelmen kívül hagyták volna a kérést, és körülbelül hétszer nagyobb valószínűséggel segítettek valakinek, minthogy egyenesen elutasították volna.
Az is kiderült, hogy az emberek egyforma valószínűséggel segítettek a családtagoknak és a nem családtagoknak.
Gyakran beszélgetés nélkül segítünk. A szakemberek azt is megvizsgálták, hogy a résztvevők szóban válaszoltak-e. Ha például megkérünk egy családtagot, hogy adja oda a sót, mondhatja, hogy „Oké!”, vagy csak csendben átadhatja azt. A kutatók azt találták, hogy a résztvevők jellemzően nem adtak szóbeli választ, amikor eleget tettek a másik kérésének.
Ez volt azonban az egyik terület, ahol a kulturális különbséget találtak: Az angolul vagy olaszul beszélők nagyobb valószínűséggel válaszoltak szóban, amikor eleget tettek a segítségkérésnek, ami a szakemberek szerint annak tudható be, hogy az angol és olasz anyanyelvűek hajlamosak kérdésként megfogalmazni a segítségkérést. Például azt mondják: „Ideadnád a sót?”, nem pedig: „Kérlek, add ide a sót”.
Nem!
Mi általában magyarázatot adunk, ha valamiért nem tudjuk nyújtani a kért segítséget. Azt is megvizsgálták, hogyan reagáltak az emberek, amikor nem egyeztek bele a segítségnyújtásba. Míg a segítséget gyakran szó nélkül nyújtották, amikor elutasították azt, akkor valószínűleg megadták az okát (pl. „Sajnálom, tele van a kezem!”). De még ilyenkor is viszonylag ritkán mondtak közvetlenül „nemet” egy kérésre. Ehelyett megmagyarázhatták, hogy miért nem tudnak segíteni, anélkül, hogy ténylegesen a „nem” szót használták volna. A kutatók szerint ennek oka az lehet, hogy a kultúrákban a segítségnyújtás normája érvényesül. Ha nem segítünk, akkor megszegjük ezt a normát, így nagyobb szükség van a magyarázatra. Ezek a segítő magatartások halmozottan befolyásolhatják a megítélésünket – nem akarjuk, hogy olyan emberként ismerjenek minket, aki nem segítőkész -, így ebből a szempontból logikus, hogy magyarázatot akarunk adni, ha nem tudunk segíteni.
Nick Enfield, a Sydney-i Egyetem nyelvészprofesszora és a tanulmány társszerzője elmagyarázza, hogy a mostani tanulmány többek között abban különbözik a segítségnyújtással kapcsolatos korábbi kultúrák közötti kutatásoktól, hogy valós cselekvéseket vizsgált, míg a korábbi kutatások gyakran hipotetikus forgatókönyvekre összpontosítottak. Enfield szerint ezek közül néhány forgatókönyv (például annak eldöntése, hogyan osszanak el egy viszonylag nagy összegű pénzt) olyan lehet, amelyet a résztvevők kevésbé ismernek, így nem biztos, hogy annyira reprezentatívak arra nézve, ahogyan az emberek a mindennapi életükben ténylegesen cselekszenek.
A jelenlegi tanulmány megmutatja, hogy mennyire függünk egymástól. A kutatók azt írják, hogy az embereknek „egyedülállóan fejlett kooperatív pszichológiájuk van”. Más szóval, úgy tűnik, hogy a másoknak nyújtott segítség a biológiánkban gyökerező kulturális dolog.
forrás: https://greatergood.berkeley.edu/article/item/how_do_people_around_the_world_help_each_other_out
Amikor igazán szükséged van a képességre, hogy segítséget kérj: