Elhagyatva

Mindenkit hagytak már el. Amikor azt mondom, elhagyás, nem valami ritka tettre gondolok. Nem traumatikus tettre. Nem. Egyszerűbbre. De ez is ugyanúgy fáj.

 

Mindannyian átéltük már, milyen, amikor a zűrzavar közepén hagynak el.

Egy projekt elején.

Egy beteljesült cél örömében.

A pillanatban, amikor legkevésbé számítasz rá.

A pillanatban, amit már annyira vártál.

Néha az történik, hogy elfordulsz és nincs, aki letörölje a könnyeidet, aki megveregesse a hátadat, aki rád kacsintson, ha valami jól sikerül, aki kihúzzon a csávából, ha tú messzire mész.

Mindannyian tudjuk, mi a magány, amit akkor érzünk, ha egyedül vagyunk. Mert mindannyiunkat elhagytak már.

És olyankor találunk magunknak egy végtelenül szomorú titkot, egy megkönnyebbülést hozó cselekvést, hogy betemessük azt a kutat.

Látunk embereket, akik szinte nyelik a cigarettát, így eszi meg őket a keserűség.

Mások csak futnak és futnak, mint az őrült, hátha az arcukba csapó szél befoltozza azt a lyukat a mellkasukon.

Emberek, akik rágják a körmüket, a bénító sóvárgással és idegeskedéssel egyetemben.

Kekszesdobozok, amelyek betömik a szájukat, anélkül, hogy észrevennék: amit próbálnak megölni vele, az nem az éhség. Legalábbis, nem a gyomor éhsége.

 

Fiatalok, akik átlyuggatják az orrukat vagy az ereiket, olyan dolgokkal, amelyek néhány órára más valóságba viszik őket.

Mások azt teszik kockára, ami nem is az övék.

Te állandóan vásárolsz, olyan tárgyakat halmozol fel, amelyekre nincs szükséged, hogy egy pillanatra elevennek érezhesd magad tőle.

 

Én pedig otthon maradok és megnézek egy filmet, ami felhatalmaz a sírásra, miközben megnézem benne kívül azt, amit nincs kedvem belül megnézni.

Annyira utáljuk magunkat, hogy minél rosszabbul vagyunk, annál inkább büntetünk.

 

Mert minden, amit megeszel, felfal téged.

Egyre rosszabbul leszel tőle.

Az elhagyatottságba lök, hibásnak érzed magad, hogy olyasmit teszel, amiről tudod, hogy nem valódi.

Hogy nem ez az, amit akarsz.

 

Így nem éhségből eszel.

Nem a sport miatt futsz, amikor szétfeszíted saját magad.

Nem vidámságból mérgezed magad.

Nem szerelemből fekszel le azzal a csajjal.

Palástolsz.

Elrejtesz.

Szőnyeg alá söpörsz.

Szemet hunysz.

Berakod a fülhallgatót, hogy ne halld a szívedet.

 

Vedd észre.

Felfalod saját magad.

Miközben a titok talán a lassításban van.

Abban, hogy érezz.

Abban, hogy emlékezz: az elhagyásban azt kell keresned, ami hiányzik neked.

A szerelmet.

 

Talán ideje, hogy kérd azt az ölelést.

Hogy édesanyád térdére borulj.

Hogy felemeld a kagylót és azt mondd: igen, esküszöm, hogy szükségem van rád.

Most. Nem később. Most.

 

Menj el ahhoz a házhoz. Beszélj azzal, aki meghallgat. Sírj. Kiabálj.

Mondd. Hányd ki. Kérj. Adj.

Most.

Ha a káosz közepén zsonglőrködsz, annak csak káosz lehet az eredménye. Eredmény, amely nem gyógyítja be a vérző sebedet, csak mert teszel rá egy icipici sebtapaszt.

A sebtapaszok nem gyógyítanak.

A sebtapaszok elfednek.

Te pedig nagyon jól tudod, hogy az elfedett seb nem egyenlő a begyógyult sebbel.

 

Állj meg egy kicsit. Nézz lelked tükrébe. Fékezz le.

Nézd meg, mi hiányzik, és eredj, keresd meg ott, ahol úgy gondolod, megtalálhatod. Valóban.

 

Ne szédelegj, mint légy a kiürült tányér felett.

Kérd, amire szükséged van, ha azt látod, hogy egyedül nem megy.

 

Mert nincs rosszabb elhagyás, mint amikor valaki saját magát hagyja el. Ezzel nem szabad játszani.

Nincs hozzá jogod.

(Gabriel Rolón szövege alapján)

 

Ha tetszett, oszd meg te is! Köszönöm szépen!

Instagram oldalamon, valamint a Facebookon érdekes történeteket, videókat, idézeteket osztok meg veled. Kövess te is!