A legtöbb fiatal azt gondolja, hogy igazán éli az életét. Ötven országba utazik el, több vállalkozást indít, és mindenféle emberrel randevúzik, akit csak el tudunk képzelni. Az igazság azonban az, hogy valójában nem önmagukat fedezik fel. Inkább menekülnek attól, hogy meg kelljen ismerniük önmagukat.
Nem veszik észre, hogy az életnek nevezett dolognak vannak jól elkülöníthető szakaszai, és ők éppen a másodikban rekedtek meg.
Egyébként összesen négy szakasz van. De mi van, ha te is éppen az egyikben ragadtál, és lehet, hogy nem is tudsz róla? Az a szakasz, amelyben megrekedtél, mindent meghatároz: a céljaidat, amelyeket magad elé tűzöl, az álmaidat, amelyeket dédelgetsz, és azokat a nehézségeket is, amelyeket látszólag képtelen vagy leküzdeni.
A cikk végére pontosan tudni fogod, hogy jelenleg a négy szakasz közül melyikben vagy, miért rekedtél meg benne, és hogyan tudsz végre továbblépni.
1. szakasz – Az utánzó
Egy barátom nemrég a harmincnyolcadik születésnapjára ébredt egy olyan nyaralás közepén, amelyen valójában nem is akart részt venni. Egy olyan ember feküdt mellette, akit már nem szeretett igazán, egy olyan munkahelyen dolgozott, amelyben már nem hitt, és ekkor hirtelen minden világossá vált számára.
Fogalma sem volt, hogyan jutott el idáig. Mindent jól csinált, mégis kiderült, hogy valójában soha nem ő maga választotta meg az életét.
Ez a pillanat jelenti az első szakasz, az utánzó szakasz végét. És sokan soha nem jutnak ki belőle. Az első szakasz megértése egyébként egyszerű. Tehetetlenül születünk: nem tudunk járni, beszélni, önállóan enni, sőt még az adóbevallásunkat sem tudjuk elkészíteni.
Gyermekként arra vagyunk beprogramozva, hogy mások megfigyelésével és utánzásával tanuljunk. Először az olyan fizikai készségeket sajátítjuk el, mint a járás és a beszéd, majd a körülöttünk lévő társainkat figyelve és utánozva fejlesztjük a társas készségeinket.
Az első szakasz célja, hogy megtanuljunk eligazodni a társadalomban, és önálló, önmagáról gondoskodni képes felnőttekké váljunk. Az elképzelés szerint a körülöttünk élő felnőttek segítenek eljutni idáig azzal, hogy támogatják az önálló döntéshozatalra és cselekvésre való képességünket.
Csakhogy néhány felnőtt és közösségi tag egyszerűen pocsékul végzi ezt a feladatot. Megbüntetnek minket, ha önállóak vagyunk, nem támogatják a döntéseinket, így soha nem alakul ki bennünk ez a rendkívül fontos önállóság. Emiatt az első szakaszban ragadunk, és folyamatosan utánozzuk a körülöttünk lévőket. Mások céljait, álmait és elképzeléseit éljük, miközben szüntelenül azon igyekszünk, hogy mindenkinek megfeleljünk, nehogy bárki elítéljen minket.
Egy átlagos, egészséges embernél az első életszakasz a kamaszkor végéig vagy a fiatal felnőttkor kezdetéig tart. Néhány embernél azonban – ahogyan a barátomnál is – jóval tovább, akár a felnőttkor későbbi éveiig is elhúzódhat.
Vannak, akik egy nap negyvenöt évesen ébrednek rá arra, hogy valójában soha nem a saját életüket élték, és felteszik maguknak a kérdést: mégis, hová a fenébe tűntek az évek?
Az első szakaszból csak egyetlen módon lehet továbblépni: el kell jutnod arra a felismerésre, hogy nem élheted másokon keresztül az életedet. Ki kell állnod magadért. Ki kell alakítanod az önállóság és az egyéniség bizonyos fokát. Hiszen végső soron kimerítő és önpusztító, ha folyton mindenkit másolsz magad körül, és kétségbeesetten vágysz mások elismerésére.
Soha nem fedezhetjük fel, kik is vagyunk valójában, ha a véleményünket és a cselekedeteinket mindig másokhoz igazítjuk.
Az első szakaszban lévő ember akkor válik képessé arra, hogy a saját feltételei szerint éljen, amikor összegyűjti ehhez a bátorságot. Ekkor léphet tovább a második szakaszba.
2. szakasz – A felfedező
Az első szakaszban megtanulunk beilleszkedni a körülöttünk lévő emberek és kultúra világába. A második szakasz arról szól, hogy felfedezzük, miben különbözünk tőlük.
A második szakaszban el kell kezdenünk önálló döntéseket hozni, próbára tenni magunkat, megérteni önmagunkat, és felmérni, hol húzódnak a saját határaink. Ez a klasszikus fiatalos kalandok időszaka, tele kínos kísérletekkel és megkérdőjelezhető életvezetési döntésekkel. Új helyeken próbálunk élni, új típusú emberekkel randizunk, új szereket vásárolunk, és új emberekkel fedezzük fel a szexualitásunkat. Mindenkinél kissé másképp alakul ez a szakasz, hiszen mindenkinek mások az értékei.
A második szakasz az önfelfedezés folyamata. Kipróbálunk dolgokat: van, ami jól sikerül, más pedig teljes kudarcba fullad. A cél az, hogy egy ideig kitartsunk amellett, ami működik, aztán továbblépjünk.
A második szakasz lényege, hogy felfedezzük, kik vagyunk valójában. Ez azt jelenti, hogy meg kell ismernünk az értékeinket. Amikor értékekről beszélek, arra gondolok, hogy megpróbáljuk kideríteni, mi a legfontosabb számunkra az életben. Milyen tevékenységek és emberi kapcsolatok azok, amelyek annyira fontosak nekünk, hogy akár ezek alapján is meghatározhatjuk önmagunkat?
A pszichológusok felfedezték, hogy ha összhangban élünk a saját értékeinkkel, az erősebb életérzést, nagyobb elégedettséget és jobb lelki közérzetet eredményez.
A második szakasz izgalmas, mert úgy érezzük, bármire képesek vagyunk. Egy idő után azonban valami kellemetlen kezd történni. Elkezdünk szembesülni a saját korlátainkkal. És annak ellenére, amit Oprah és Deepak Chopra mondhat neked, a saját korlátaid felismerése valójában nagyon is hasznos és egészséges dolog.
Az igazság az, hogy bizonyos dolgok egyszerűen nem fognak jól menni neked, akármennyire igyekszel is. Tudnod kell, melyek ezek, hogy ennek megfelelően állíthasd fel az életed prioritásait.
Mindannyiunknak meg kell tanulnia, miben nem jó. És minél hamarabb jövünk rá erre, annál jobb. Vannak tehát dolgok, amelyekben nem vagyunk jók, de olyanok is akadnak, amelyek egy ideig nagyszerű élményt nyújtanak, majd néhány év elteltével egyre kevesebb örömet adnak.
Vegyük például a világ körüli utazást. Az első néhány ország meglátogatása rendkívül izgalmas, de negyven-ötven ország után az egész kezd összemosódni.
Ezek a dolgok az első alkalommal újszerűek és roppant érdekesek, ám egy idő után azon kapod magad, hogy azt kérdezed: mégis mi a fenét kezdek az életemmel? Általánosságban igaz, hogy minél többször csinálsz valamit, amit elsősorban az élvezet és az újdonság varázsa hajt, annál kevésbé lesz érdekes és értékes számodra.
A korlátaid azért fontosak, mert végül rá kell jönnöd: rövid időnk van ezen a bolygón. Ezt az időt azoknak az embereknek és dolgoknak kell szentelnünk, amelyek valóban fontosak nekünk, vagyis amelyek összhangban vannak az értékeinkkel.
Egészséges embereknél a második szakasz nagyjából a kamaszkor közepén vagy végén kezdődik, és a húszas évek végéig vagy a harmincas évek közepéig tart. Vannak azonban olyanok is, akik soha nem engedik meg maguknak, hogy szembenézzenek a korlátaikkal. Vagy azért, mert nem hajlandók elismerni a saját kudarcaikat, vagy azért, mert függővé válnak az újdonságok és az élvezetek nyújtotta izgalomtól, és becsapják magukat azzal, hogy nekik soha nem lesznek korlátaik.
Azokat, akik a második szakaszban ragadnak, én gyakran Pán Péter-szindrómásnak nevezem. Ők az örök kamaszok, akik folyamatosan keresik önmagukat, de arra vannak ítélve, hogy soha ne találjanak igazán semmit.
Egy bizonyos ponton mindannyiunknak el kell fogadnia az elkerülhetetlent: az élet rövid, és nem minden álmunk fog valóra válni. Ezért gondosan meg kell választanunk, mely álmokért érdemes küzdenünk, és melyekről kell lemondanunk.
És most következik a harmadik szakasz.
3. szakasz – A mártír
Charles Bukowski egyszer ezt írta: „Találd meg, amit szeretsz, és hagyd, hogy megöljön.” Ennek a kijelentésnek az igazsága és szépsége abban rejlik, hogy bármit is üldözöl az életben, az valamilyen módon közelebb visz a halálhoz. Ezért a logikus kérdés, amit fel kell tennünk magunknak, a következő: miért vagy hajlandó meghalni?
A második szakaszból úgy vezet ki az út, ha olyan embereket és olyan dolgokat találsz, amelyek annyira fontosak számodra, amelyeket olyan mélyen szeretsz és becsülsz, hogy akár az életedet is hajlandó vagy nekik szentelni. Találd meg, amit szeretsz, és hagyd, hogy megöljön. A harmadik szakasz az életünk nagy léptékű összerendezéséről szól.
Távolodj el azoktól a barátoktól, akik kimerítenek és visszahúznak. Hagyj fel azokkal a tevékenységekkel és hobbikkal, amelyek értelmetlenül pazarolják az idődet, és összpontosíts arra, amiben a legjobb vagy. Fektess még többet a legfontosabb emberi kapcsolataidba, és szenteld magad annak az egyetlen igazán fontos küldetésnek, amelyet az életben magadénak érzel. Legyen szó akár a világ energiaválságának megoldásáról, akár arról, hogy elképesztően jó digitális művésszé válj, vagy bármi másról: a harmadik szakaszban jön el az idő, amikor igazán kiteljesedhetsz.
A harmadik szakasz akkor ér véget, amikor két dolog együttesen következik be. Először is úgy érzed, már nem sok mindent tehetsz hozzá ahhoz, amit el akartál érni. Másodszor megöregszel, elfáradsz, és rájössz, hogy szívesebben töltenéd az egész napot martinit kortyolgatva és keresztrejtvényeket fejtve.
Az átlagos embereknél a harmadik szakasz általában a harmincas évektől a nyugdíjkorhatár eléréséig tart. Azok, akik a harmadik szakaszban ragadnak, gyakran azért teszik ezt, mert nem tudják elengedni a becsvágyukat és az állandó vágyat, hogy mindig többet érjenek el.
Amire szükségük van, az a negyedik szakasz.
4. szakasz – A halandó
Ernest Becker az 1960-as évek egyik szeretett, különc egyetemi oktatója volt. Antropológusként dolgozott, de gondolkodására nagy hatással volt Freud és a zen buddhizmus is, ami az akadémiai világ szemében meglehetősen furcsa figurává tette. Bizarr kellékekkel és jelmezekben járt előadást tartani. A diákjai imádták, az egyetemi vezetők viszont egyenesen ki nem állhatták.
Pályafutása első éveiben Becker viszonylagos ismeretlenségben dolgozott. Negyvenéves korában végstádiumú rákot diagnosztizáltak nála. Mindössze egy éve maradt hátra. Ez a diagnózis reflektorfénybe helyezte Becker munkásságát. A halálos ágyán írta meg A halál tagadása című könyvét. A mű nem sokkal a halála után jelent meg, és Pulitzer-díjat nyert. Azóta a huszadik század egyik legnagyobb hatású filozófiai művévé vált.
A halál tagadásának központi gondolata az, hogy egész életünkben a halhatatlanságunkat szolgáló projekteket építünk. Ezeknek a projekteknek az a lényege, hogy valami olyasmit hozzunk létre, ami a halálunk után is tovább él. Ennek eredményeként ezek a törekvések olyan értelmet és célt adhatnak az életünknek, amely messze túlmutat rajtunk. Ha elveszítenénk őket, mély kétségbeesésbe zuhannánk.
Az emberek úgy érkeznek meg a negyedik szakaszba, hogy nagyjából fél évszázadon át fektettek energiát abba, amit értelmesnek és fontosnak hittek. Nagy dolgokat vittek véghez, keményen dolgoztak, megszerezték mindazt, amijük van, talán családot alapítottak, jótékonysági szervezetet hoztak létre, vagy akár egy-két politikai forradalomban is részt vettek.
És mostanra eljutottak a végére. Olyan életkorba értek, amikor az energiájuk és az életkörülményeik már nem teszik lehetővé, hogy tovább hajszolják a céljaikat.
A negyedik szakasz nem arról szól, hogy még többet tegyünk, hanem arról, hogy megtanuljunk elengedni. Évtizedeken át építettél valamit: egy családot, egy karriert, egy küldetést, egy mozgalmat. Lehet, hogy sikerrel jártál, lehet, hogy nem. De végül a tested lelassul, a becsvágyad elhalványul, és ott találod magad, amint azt kérdezed: vajon volt értelme mindennek?
Ez a negyedik szakasz: az átmenet az élet felépítésétől addig a pontig, amikor már készen állsz elfogadni azt, amit felépítettél.
És itt lopakodik be a haláltól való félelem. Nem feltétlenül a meghalástól félsz, hanem attól, hogy eltűnsz, hogy elfelejtenek, hogy többé nem számítasz. Vannak, akik erre úgy reagálnak, hogy még keményebben hajtanak: nyolcvanéves korukig dolgoznak, ragaszkodnak a hatalmukhoz, és harcolnak a változás ellen. Mások túl korán feladják, beletörődnek az unalomba, és rengeteget pihennek.
De néhányan megtalálják az arany középutat.
Rájönnek, hogy a negyedik szakaszban már nem az a feladatuk, hogy hősök legyenek, hanem hogy mentorokká, bölcs idősekké és tanítókká váljanak. Ahelyett, hogy azt kérdeznék: „mit érhetek még el?”, inkább így fogalmaznak: „mit támogathatok? Mit adhatok tovább másoknak?”
És az egészben az a különös, hogy ez a szakasz, amely első pillantásra a végnek tűnik, valójában az a pont, amikor a hatásod igazán maradandóvá válhat. Nem azért, mert még többet tettél, hanem azért, mert a megfelelő pillanatban elengedted a dolgokat, és mindent beleadtál abba, amit fontosnak tartottál.
A negyedik szakasz pszichológiai szempontból azért fontos, mert segít elviselhetőbbé tenni a saját halandóságunk egyre nyilvánvalóbbá váló tényét. Emberként mélyen bennünk él az igény, hogy úgy érezzük, az életünknek van értelme. Az értelem, amelyet folyamatosan keresünk, szó szerint az egyetlen pszichológiai védelmünk az élet felfoghatatlanságával és saját halálunk elkerülhetetlenségével szemben.
Ha nem sikerül megtalálnunk ezt az értelmet, ha úgy érezzük, hogy kicsúszik a kezünkből, vagy lassanként azt tapasztaljuk, hogy a világ elhaladt mellettünk, akkor a feledés szemébe nézünk, és hagyjuk, hogy felemésszen bennünket.
Az élet négy szakaszának tanulságai
Az élet különböző szakaszai közötti átmeneteket gyakran erős fájdalom, veszteség vagy valamilyen rendkívül negatív életesemény váltja ki. Gondolj csak bele: miért akarnád teljesen átrendezni az értékeidet és a prioritásaidat, ha a jelenlegiek nem vallottak volna valamilyen katasztrofális módon kudarcot?
A későbbi szakaszok azonban nem helyettesítik a korábbiakat, hanem túlmutatnak rajtuk.
A második szakaszban lévő embereknek továbbra is fontos mások elismerése, csak éppen már más dolgok is fontosabbá válnak számukra az elismerésnél. A harmadik szakaszban lévők továbbra is foglalkoznak a saját határaik feszegetésével és önmaguk felfedezésével, de sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak azoknak az elköteleződéseknek, amelyeket vállaltak.
Minden egyes szakasz az értékeink újrarendeződését jelenti. Éppen ezért, amikor egyik szakaszból a másikba lépünk, gyakran megváltoznak a barátságaink és az emberi kapcsolataink. Ha például a második szakaszban vagy, és minden barátod is ott tart, majd hirtelen megállapodsz, elköteleződsz, és elkezdesz a harmadik szakasz szerint élni, miközben a barátaid továbbra is a második szakaszban maradnak, alapvető különbség alakul ki az értékrendetek között, ezt pedig nehéz lesz áthidalni.
Néha pedig évekre, sőt akár évtizedekre is megrekedünk egy-egy szakaszban, ami hátráltatja a saját érésünket és fejlődésünket. A megoldás minden szakaszban az, hogy elfogadunk egy-egy kellemetlen igazságot.
– Az első szakaszból való továbblépéshez el kell fogadnod, hogy soha nem tudsz mindenkinek, minden pillanatban megfelelni. Ezért meg kell tanulnod önálló döntéseket hozni.
– A második szakaszból való továbblépéshez el kell fogadnod, hogy soha nem leszel képes minden álmodat és vágyadat megvalósítani. Ezért arra kell összpontosítanod, ami a legfontosabb számodra, és el kell köteleződnöd mellette.
– A harmadik szakaszból való továbblépéshez fel kell ismerned, hogy az időd és az energiád véges. Ezért a figyelmedet át kell irányítanod arra, hogy segíts másoknak továbbvinni azokat az értékes projekteket, amelyeket te indítottál el.
– A negyedik szakasz elfogadásához egyszerűen fel kell ismerned, hogy a változás elkerülhetetlen, és hogy bármilyen nagy vagy hatalmas is legyen valakinek a befolyása, az végül elhalványul.
Végső soron mindez arról szól, hogy felmérjük az értékeinket, és megfelelően rangsoroljuk azt, ami igazán fontos számunkra.
Remélem, hogy ez a filozófia segít megválaszolni néhány kérdést az életeddel kapcsolatban. Írd meg kommentben, te melyik szakaszban tartasz jelenleg! Itt pedig egy másik olvasmány: